Valamelyik nap, pont a szabadnapomon, nem járt a 24-es villamos. A kiírás szerint 45 perc múlva jött volna a következő pótló busz, de mégis bent állt a megállóban egy. Gondoltam megkérdezem a bácsit, mi a helyzet, mert 45 perc alatt gyalog is kétszer oda érek a Lidlbe. Az öreg végigmért és a lehető legbunkóbb módon közölte velem, hogy honnan tudja ő, mikor jön a következő pótló busz?! Őt is csak ide küldték, hagyjam békén. Pont ekkor egy maca is odajött, tipikus agyon szolizott, szőke műhajas, plasztik mellű, felfújt szájú nőci, aki alig tud tipegni a húsz centis sarkain és majd lereped róla a két számmal kisebb miniruha. Tirpák paraszt stílusban megkérdezte a bácsit, “mikó indul mán a következő?” Vele bezzeg negédesen közölte, hogy nem tudom angyalom… a többit már meg sem hallgattam.
Elszomorító, hogy az emberek milyen ítélkezőek. Csak azért bunkó velem a buszsofőr, mert “szabadnaposan” jelentem meg a.k.a. bozontos konttyal, leggingsben és pólóban, smink nélkül. Puffogtam, bezzeg, ha munka napon látna, velem is rendes lett volna. Kapj be.
Aztán ma a metrópótlón egyszerre három helyen is láttam egy ismerősömet. De rájöttem, hogy csak fénymásolatok (értsd: mind ugyanúgy néznek ki). Ami ráébresztett arra, hogy én is ugyan olyan vagyok, mint a bácsi a buszon. Ítélkezek felettük. Csak én nem kedves leszek velük, mert bejönnek nekem és egyéb dolgokat akarok velük csinálni, hanem bunkó, mert ellenszenvesnek tartom, hogy mind egy kaptafára készültek és ugyanazt a viselkedés mintát követik, ami engem irritál.
És akkor elgondolkodtam, hogy igazából nem is haragszom rájuk, hanem szívből sajnálom őket, csak félre értelmeztem a saját érzelmeimet. Arrogánsan közelítettem meg a helyzetet.
- Sajnálom őket, mert attól érzik magukat jobban, hogy más nők pasiját próbálják elszedni. (Ettől azt hiszik, hogy ők jobb nők, mint a másik?)
- Sajnálom őket, mert azt hiszik, ki kell tömni a melltartójukat, mert pici cicivel kevesebbet érnek.
- Sajnálom, hogy sminket tetováltatnak az arcukra, hogy reggel is szépek legyenek és akkor is jól nézzenek ki, ha betegek.
- Sajnálom, hogy ha már sminket tetováltatnak az arcukra, a legolcsóbb helyen teszik, ahol szar munkát végeznek és örökre elrontják a szép arcukat vele.
- Sajnálom, hogy hazudnak önmaguknak (is), hogy megfeleljenek az éppen aktuális ideálnak.
- Sajnálom, hogy nem látják a saját, természetes szépségüket.
- Sajnálom, hogy nem szeretik magukat és ezért belegázolnak másokba, akik jól érzik magukat a bőrükben.
- Sajnálom, hogy azt hiszik, ha önmaguk, senki nem fogja szeretni őket.
- Sajnálom, hogy annyi lány van, aki ilyen. Azt hiszik, akkor szépek, ha úgy néznek ki, mint XY híres személy, és magukra erőszakolják ezt a képet.
Tucatjával jönnek szembe ezek a lányok, és nem tudod, ez megint az a lány? Vagy csak valaki, aki ugyanúgy néz ki? A szomorú az, hogy valószínűleg mind ugyanolyan önértékelési zavarokkal küzdenek, és ahelyett, hogy segítenénk nekik elfogadni és szeretni önmagukat, a társadalmunk a hülye magazinokkal, hirdetésekkel meg minden szarral azt sulykolja beléjük, hogy még így sem jók. Még több szilikon, még több póthaj, még több szoli, még több diéta… még több és több és több kell, mert egy szar vagy és sosem leszel elég jó.
Rájöttem, milyen szerencsés vagyok, hogy nekem nincsenek ilyen problémáim (vagy csak nagyon ritkán, nagyon rossz napokon), és hogy olyan szerencsés vagyok, hogy tudom, mennyi ember szeret akkor is, ha “csúnya” és beteg vagyok, ha pattanásos vagyok vagy, ha híztam 25 kilót. Tudom, hogy ezek az emberek midig ott lesznek nekem. Szerencsés vagyok, hogy nekem a smink csak egy mókás dolog, a ruhák csak ahhoz kellenek, hogy kifejezzem önmagamat. Ugyanolyan jól érzem magam mosatlan hajjal, melegítőben, mint pin up lánynak öltözve. És nagyon örülök, hogy senki másra nem hasonlítok, csak a saját családtagjaimra. ????