Úgy hiszem, minden élethelyzetből van mit tanulnunk… ha megtanulunk hallgatni.
Azt is hiszem, hogy minden okkal történik.
Három napja úgy ébredtem, hogy nem tudtam megszólalni. Csak egy haldokló krákogásához hasonló hangok jöttek elő vagy nagyon halk suttogás, ami viszont iszonyatosan fájt utána. Csak rontotta a helyzetet, hogy így kellett dolgoznom, ráadásul a munkám ~80%-a beszédből áll. Azóta annyi hangom sincs.
Néha úgy érzem, megszólalnék, de akihez szólok nem hallja, vagy nem érti. Ráadásul csak azt érem el, hogy a torkom még jobban fáj az erőlködéstől. Ilyenkor elgondolkodom, hogy amit mondok, megéri-e a fáradtságot és a fájdalmat. De nem. Egyébként is, az orvosom is hangszál diétára fogott.
De miért történik ez velem? Talán, mert elvesztettem önmagam a nagy megfelelni vágyásban, hogy jó felnőtt legyek, ezért nem csak átvitt értelemben vesztettem el a hangomat, hanem igazából is? Vagy mert annyira a fejemben éltem mostanság, és annyi (már bocsánat) faszságot hordtam össze, hogy nem hallottam meg, amit kellett volna és az univerzum így tudta csak befogni a szám, hogy észre vegyem, amit mutatni akar?
Ez alatt a pár nap alatt több dologra is rájöttem:
- A szavaknak óriási ereje van.
- A mondandónk nagy része felesleges. (és kb. senkit nem érdekel)
- Ha a képébe kell csettintgetni valakinek, hogy figyeljen már rám, annak a figyelme nem éri meg az erőfeszítést, mert ha figyel, akkor is sem figyel teljesen.
- Ha csöndben vagy jobban oda tudsz figyelni a benned és a körülötted lévő világra és másokra.
- Eddig túl gyorsan beszéltem, és a saját mondandómra sem figyeltem oda.
- Hang nélkül az élet sokkal bonyolultabb, de egyszerűbb is.
- A némaság kreatívvá és megfontoltabbá tesz.
- A legtöbb ember mindig csak magáról beszél és közben elmulasztja a lehetőséget, hogy jó hallgatóság legyen, jó barát, testvér… miközben leírnád, amit mondani akarsz nekik, rájössz, hogy amit magadról mondanál, nem is fontos és nem áll meg a világ, ha senki nem tudja meg…
- Most már át tudom érezni, milyen lehet annak, akikre furán néznek az emberek, mert valami betegségük van. Milyen, amikor retardáltnak hívnak, vagy kiröhögnek olyan dolog miatt, amiről nem tehetsz.
- Semmi sem akkora vész, mint amekkorának tűnik.
- Hallatni a hangom nem olyan fontos, mint mentálisan “ott lenni” és önmagamat adni. Néha annyira vágyunk rá, hogy figyeljenek ránk is, hogy a hangunkkal elnyomunk minden mást és kifordulunk önmagunkból, pedig lehet, csak magunknak kéne magunkra figyelni.
Rájöttem, mennyire túlhasználom a hangomat, és nem használom eleget a szememet és a fülemet. Ha a hangom végre visszatér a nyaralásából, emlékezni fogok arra, amit ez alatt a néma időszak alatt tanultam. Kár, hogy egy betegség kellett, hogy erre rájöjjek, és nem “magamtól” láttam meg.